Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy jó vers örök érvényű igazságokat tartalmaz. Pedig verset írni is csak olyan, mint sűrű ködben felmenni a Várba: minden lépcsőfoknál azt hiszed, hogy "na ez már a teteje", aztán amikor fellépsz rá, meglátod a következőt... Versolvasás közben viszont nekem se sűrűn jut eszembe egy súlyos gondolat kapcsán, hogy ez még csak egy lépcső volt a következőig. Lehet, hogy nem árt a nagy műveket is kritikus szemmel olvasni?
